Ha netán lenne még olyan ember a földön, aki még nem látta azt a filmet ami Stewartot híressé tette, annak itt egy kis Alkonyat ábécé: Stewart Bellája az újonc lány a városban, aki keresi a hozzáhasonló kívülállókat és kész arra, hogy elrabolják a szívét: Edward Cullen, akit a Byron-i hajlamú Robert Pattinson játszik, a tipikus középsulis menőcsávó, viszont titokban vámpír, és van a Jacob Blacket játszó Taylor Lautner, aki a kigyúrt felsőtestével, ennek a romantikus háromszögnek a gyakran félmeztelen zárópontja és nem mellesleg alkalomadtán farkas. Egy ilyen szereplőgárdával a film ájulás faktora garantált, de van valami aranyos cukiság a magasan izzó szexuális feszültségben is.
Igazából az öt filmen át tartó narráció az, ami rádöbbent minket arra Stephenie Meyer négy kötetes novellájából, hogy muszáj kötődnünk másokhoz; mi, emberek, társas lények vagyunk, még akkor is, ha vért szívunk. Sean Penn javasolta az első Alkonyat filmet rendező Catherine Hardwicke-nak, hogy adjon egy esélyt Stewartnak .
A rendező végül azért választotta őt, mert hitt Stewart abbéli képességében, hogy meg tudja testesíteni azt a vágyódást, mely az első könyv mozgatórugója. Edward szerepére még volt pár potenciális jelölt, de Hardwicke volt olyan leleményes, hogy bevonta Stewartot a végső döntésbe.
Az “olvasó kémia” régi hagyománya a tesztelésnek, ilyenkor kiderül, hogy a két színész a vásznon is össze illik e majd, de úgy tűnik Hardwicke robbanóanyagokkal kísérletezett, mikor az addigra a Harry Potterben Cedric Diggory alakításával ismertté vált fiatal brit színészt, Robert Pattinsont invitálta meg otthonába, hogy elpróbáljanak Stewarttal egy jelenetet, méghozzá a hálószobában.
“Elismerem, nagyon ideges voltam,” emlékszik vissza a rendező. “Láttam, hogy vonzódnak egymáshoz, de Kristen kiskorú volt. Azt mondtam Robnak ‘tudod ebben az országban van egy törvény a 18 éven aluliakra vonatkozóan. Ne keveredj bajba nálunk.’ Úgy éreztem valami erős és hatalmas dolog jelenlétében vagyok.” Miután Pattinson távozott Stewart azt mondta, „Ő az.” Azonban Hardwicke meg akart bizonyosodni arról,hogy ez a karizmatikus és zsigeri kapcsolat átültethető a filmre is. “Nem mindenkinek sikerül megnyerni az emberek szívét és lelkét a mozik vásznán,” mondja a rendező, “de nekik összejött. Szikrázó volt.”
Stewart teljesen elmerült a forgatásban. Nyíltan beszélt arról a kreatív feszültségről, ami keletkezett. “Én és Rob sokszor keveredtünk bajba,” meséli mosolyogva. “Nem akartuk, hogy minden csili-vili legyen, de Catherine meg pont ennek az ellenkezőjét akarta. Majd aztán jöttek a megjegyzések a stúdiótól. Azt akarták, hogy folyton mosolyogjak, meg hogy Rob ne legyen olyan komor. Mi meg tiltakoztunk, hogy, ‘Ne már! Seggig komornak kell lennie.’”
A 400 millió dolláros mozis bevétel világszerte bebizonyította, hogy a közönség kész volt egy alig mosolygó Bellára és egy komor Edwardra. Az a tény, hogy a rajongók ilyen közel érezték magukat a filmhez csak még inkább megnövelte a színészek felelősségérzetét. Stewart már annyira érzi a karakterét és annyira elkötelezett aziránt, hogy a leghűbbek maradjanak a regényhez, hogy az utolsó két rész rendezője, Bill Condon egyszerűen csak Alkonyat-könyv nácinak hívja. A feminista kritikákat illetően – miszerint Bella egy olyan maradi hősnő, aki túl sokat áldoz fel egy férfiért – Stewart erősen ellenkezik. “Valójában itt egy lány, aki erősebb annál a pasinál, akivel együtt van, legalábbis érzelmileg. Harcolni a szerelemért – ehhez bátor embernek kell lenned. Azt gondolni, hogy egy lánynak csak a külcsíny és a farokbizsergetés az összes ereje, csupán mentség.” Megjegyzése különösen most helytálló, hisz nemrég a mozikban is megjelent és még az Alkonyatot is felülmúlta az Éhezők Viadala, főszerepben Katniss ”nem-ejtünk-túszokat” Everdeennel, akit Jennifer Lawrence alakít. Addig is már hegyezik a kardokat arra az év végi eseményre, amikor Condon nagy Twilight fináléja, a Breaking Dawn 2. része műsorra kerül. És ne öljetek meg érte, de én már láttam. Ne aggódjatok – nem árulok el semmi olyat, amit ne tudhatnának azok, akik már olvasták a könyvet. Maradjunk annyiban, hogy Simone de Beauvoir [híres feminista] értékelné.
Megkérdeztem Stewartot, mikor érezte azt, hogy a Twilight megváltoztatta az életét. “Ha rámguglizol, az első kép ami kijön az az, hogy ülök a teraszunkon a kutyámmal és az ex-barátommal és szívunk. Ez aznap volt, mikor a film kijött. Egy senki voltam. Egy kölyök. Akkoriban lettem 18. Másnap a pletykalapokban már kétszínű hülye bűnözőnek voltam beállítva, közben meg csak egy kicsit fura, művész-lányka voltam a Völgyből, aki éppen szívott egyet. Nagy dolog. De ez rögtön megváltoztatta a mindennapi életemet. Soha többet nem léptem ki sehova a melegítőmben.”
A Twilight egyre sikeresebb részeinek forgatása közben számos kisebb filmben is szerepet vállalt. A Los Angeles-i glam-punk lánybandáról szóló filmmel, a The Runaways-szel tudta volna tartani elért pozícióját. Azonban hiába tett meg mindent Stewart (mint Joan Jett) és Dakota Fanning (mint Cherrie Currie), hogy életet vigyenek a filmbe, végül túl lapos lett és hiányzott belőle az átütő erő. (Viszont Jett és Stewart olyan gyorsan összemelegedtek a forgatás közben, mint egy lángrakapott ház.)
Az egyre függetlenebb produkciók után viszont mindig ott volt az út végén a következő Twilight film, amit Stewart már régi ismerősként üdvözölt. Ahogy visszaemlékszik, a forgatások olyanok voltak, mint azok a középsulis évek, amelyeket sosem járt ki. Pattinsonnal való, vásznon kívül is folytatódó románca hihetetlen figyelmet vonzott, viszont ezt a témát őrzi a nyilvánosságtól.Na nem azért, mintha titkolnivalójuk lenne, csak éppen szeretnék megtartani a magánéletüket. Stewart egyik közeli barátja szerint “Ezt a témát nem akarja kiteregetni.”
Stewart határozottan a rendezők kedvence: imádja őket és ők is viszont. Condon egyfajta úttörőt lát benne. “Mindig erős késztetést érez arra, hogy új ösvényeket teremtsen. Megvan benne az a dolog, amit mindig Jack Nicholsonnal próbálnak elmagyarázni: kezdetben veszélyes de a végén meg fogsz lepődni” mondja. Rupert Sanders, a Snow White and the Huntsman rendezője túlélési metaforaként jellemzi közös munkájukat. ”Ő is azok közé az emberek közé tartozik, akik azért élnek, hogy a kreatív energiájukat levezessék. Olyan, mint egy rézhuzal. Ott van benne ez a hihetetlen elektromos energia és muszáj találnia egy olyan felületet, ahol kisülhet belőle ez az erő. Különben azt hiszem felrobbanna.”
A már megjelent új Snow White filmben Sanders kiemeli Stewart akcióhős énjét és jó látni, hogy kihasználja természetes fizikai erejét is. “Én akkor látom Kristent a legjobbnak, mikor harcolj-vagy-menekülj módban van” mondja Sanders. “A különcsége miatt figyelemfelkeltő,” mondja Pattinson. “De vicces, mert ha megismered, kiderül róla, hogy totálisan az ellentétje annak, amit az emberek gondolnak róla. Őrülten magabiztos. És őrületesen bátor.“ Sanders még mindig megborzong,ha eszébe jut az a forgatási jelent, amikor Stewartnak a Pinewood Studio majd 6 méter mély, mocskos, barna vizű medencéjébe kellett ugrania a fagyasztó decemberben. “Az alakítása mielőtt leugrik, isteni. Látni rajta, hogy hezitál, összerándul a gyomra és azt gondolja, nem akarok ugrani!” Miután végzett az ugrással, Sanders egy aprócska hősugárzó előtt, az átázott ruhákban kuporogva találta meg a színésznőt. A rendező attól tartott, hogy hipotermiás lehet, ha még egyszer megpróbálja, de a lányt nem lehetett megállítani.
Vakmerőségének egy másik oldala miatt lesz az On the Road-beli alakítása is felejthetetlen. Egy imádott, már-már szent könyvet filmre adaptálni sosem könnyű, és mikor Walter Salles rendező eldöntötte, hogy feldolgozza Kerouac 1957-es regényét, egy szokatlanul nehéz feladat elé állította magát, hiszen a szövegben – melyben egy csapat fiatal megpróbál elmenekül a komfortzónájukból - csak úgy hemzseg a spontaneitás és a törekvés arra, hogy a pillanatnak éljenek. A túl sok tervezgetés már előre halálra ítélte volna a filmet. Ezért Salles-nek olyan színészekre volt szüksége, akik tudnak improvizálni és mélyen megértik, hogy miről is szól Kerouac kalandos könyve: a megtapasztalás élményéről. Ezt két barátjának, a zeneszerző Gustavo Santaolalla-nak és a rendező Alejandro Gonzalez Inarritu-nak is elmondta, akik rögtön azt mondták neki, hogy ne is kezdje keresni Marylout – aki néha Cassady szerelme, néha útitársa, egy nő, aki eltökélten a saját útját járja. Mindkét férfi azt mondta Salles-nek, hogy Stewart lesz az ő Marylouja. Ezt követően Salles kiderítette, hogy Stewart (aki az első kocsija műszerfalán tartott egy példányt az On the Road-ból, olyan sokat jelentett neki) olyan szenvedélyes és éleslátó volt a karaktert illetően, hogy nem is kellett meghallgatni a szerepre. (A csúcs színészgárdába tartozik még Amy Adams, Steve Buscemi, Garrett Hedlund, Kristen Dunst és Viggo Mortensen.)
Stewart biztosra ment, a forgatás kezdete előtt órákat beszélgetett annak a LuAnne Hendersonnak a lányával, aki Neal Cassady első felesége és Marylou való élet-beli megfelelője volt. Salles Stewartot ”remek tettestársnak” nevezi, alakítása minőségi jazz akkordhoz hasonló; a szabadság ad neki életet, melyet egy kis ütem fűszerez meg. “Benne nagyon nagyon erősen érzem, hogy egy igazán hitelt érdemlő életet akar élni.”
Csupán néhány napja volt, hogy együtt ebédeltünk Párizsban. A város Bastille negyedében néztük meg az On the Road-ot Stewarttal. Piros kockás inget, farmert, tornacipőt és ugyanazt a fekete Balenciaga kabátot viselte, amit ebédkor is; egy igazi amerikai viselete párizsi kiruccanásakor. Akármennyire is imádja és büszke a filmre, érzem, ahogy fészkelődik a székében és nyöszörög, ha kezdenek bevadulni a dolgok a vásznon. A kedvenc részem a fantasztikusan gátlástalan szexjelenet Marylou, és a Garrett Hedlund által játszott karakter, Dean Moriarty között. Esküdni mernék, hogy Stewart mintha azt motyogta volna, “Az isten szerelmére!” A sajtósa közöttünk ült és előrelátóan hozott magával néhány francia muffint, amik úgy néztek ki, mint díszes fánklyukak. Gyorsan bekaptam párat, hogy leplezzem nyeldeklésemet. A vetítés után rohannom kellett egy találkozóra, így nem tudtam megvitatni a filmet Stewarttal. Ennek kicsit örültem is, mert olyan intim élmény volt látni a művet – és bár ez a film legfőbb ereje, de hát na. Így beültem a kocsiba és mindenki ment a maga útjára.
A távozások jellemzik számomra legjobban Stewartot. A hét elején, miután megebédeltünk a Le Duc-ben és már készültünk menni, mikor Stewart kilesett az ajtón és odament a bárnál álló tesztoszteronkolosszus pasihoz – aki valószínűleg a testőre volt - és váltottak pár szót. Kristen nem mondott semmit miután visszajött, de látszott rajta, hogy kissé dühödt és összeszorítja ajkait. Majd én is kinéztem az ajtón. “Anyám,” mondtam. A paparazzik ott voltak mindenütt; kiderült, hogy követték az abszolút feltűnésmentes fekete furgont, amivel a hotelből érkezett meg az étterembe. Pár perc múlva már össze is foglalta annak a rejtélyes hírnévnek a lényegét, melyben él. “Nem a rajongók ijesztőek,” mondja. “Mindegyikük teljesen más. De a nagy csoport ember már ijesztő – mert ott már nincsenek egyének. Mindegyikük egy nagy massza részévé válik, mint egy hullám, ami sokkal erősebb nálad. Hangos, mint egy zúgó tenger és mindent elborít. Szociopata vagy, ha nem jár át az a fajta emberi energia, ami minden irányból halmozottan veti rád magát. ”
Úgy döntöttünk hogy megvárjuk amíg a fotósok lelépnek és tovább beszélgetünk, de aggódtam nehogy több időt töltsünk együtt, mint amit a menetrendje engedélyezett nekünk. Őt viszont nem érdekelte. “Nincs semmi dolgom,” mondja. “Az illetékesek ezzel is csak védeni próbálnak.” (Ő nem az a típus aki azt próbálja bizonygatni mennyire keresett személyiség; ezt a munkát a paparazzik végzik, akár akarja, akár nem.) Órákkal később, mikor mindenki megtalálta saját kis menekülőútját, a paparazzik még mindig az 50.000 dolláros lesifotóikra várnak (ha felbosszantod Kristent 75.000 lesz belőle, és 100.000 ha Pattinsonnal együtt kapod le). Míg Stewart és testőre elhajt, nyomukban a fotósokkal, én hátramaradok. Magamban elképzeltem, bár most valahol máshol lehetne, mondjuk a Portlandtől Los Angelesig tartó úton, melyet azzal a kék furgonnal tett meg, ami Bella rendőrfőnök apukájának büszke tulajdona volt és amit a forgatás végeztével vásárolt meg. “De,” ahogy Kerouac is írta “az út az élet.”
Igazából az öt filmen át tartó narráció az, ami rádöbbent minket arra Stephenie Meyer négy kötetes novellájából, hogy muszáj kötődnünk másokhoz; mi, emberek, társas lények vagyunk, még akkor is, ha vért szívunk. Sean Penn javasolta az első Alkonyat filmet rendező Catherine Hardwicke-nak, hogy adjon egy esélyt Stewartnak .
A rendező végül azért választotta őt, mert hitt Stewart abbéli képességében, hogy meg tudja testesíteni azt a vágyódást, mely az első könyv mozgatórugója. Edward szerepére még volt pár potenciális jelölt, de Hardwicke volt olyan leleményes, hogy bevonta Stewartot a végső döntésbe.
Az “olvasó kémia” régi hagyománya a tesztelésnek, ilyenkor kiderül, hogy a két színész a vásznon is össze illik e majd, de úgy tűnik Hardwicke robbanóanyagokkal kísérletezett, mikor az addigra a Harry Potterben Cedric Diggory alakításával ismertté vált fiatal brit színészt, Robert Pattinsont invitálta meg otthonába, hogy elpróbáljanak Stewarttal egy jelenetet, méghozzá a hálószobában.
“Elismerem, nagyon ideges voltam,” emlékszik vissza a rendező. “Láttam, hogy vonzódnak egymáshoz, de Kristen kiskorú volt. Azt mondtam Robnak ‘tudod ebben az országban van egy törvény a 18 éven aluliakra vonatkozóan. Ne keveredj bajba nálunk.’ Úgy éreztem valami erős és hatalmas dolog jelenlétében vagyok.” Miután Pattinson távozott Stewart azt mondta, „Ő az.” Azonban Hardwicke meg akart bizonyosodni arról,hogy ez a karizmatikus és zsigeri kapcsolat átültethető a filmre is. “Nem mindenkinek sikerül megnyerni az emberek szívét és lelkét a mozik vásznán,” mondja a rendező, “de nekik összejött. Szikrázó volt.”
Stewart teljesen elmerült a forgatásban. Nyíltan beszélt arról a kreatív feszültségről, ami keletkezett. “Én és Rob sokszor keveredtünk bajba,” meséli mosolyogva. “Nem akartuk, hogy minden csili-vili legyen, de Catherine meg pont ennek az ellenkezőjét akarta. Majd aztán jöttek a megjegyzések a stúdiótól. Azt akarták, hogy folyton mosolyogjak, meg hogy Rob ne legyen olyan komor. Mi meg tiltakoztunk, hogy, ‘Ne már! Seggig komornak kell lennie.’”
A 400 millió dolláros mozis bevétel világszerte bebizonyította, hogy a közönség kész volt egy alig mosolygó Bellára és egy komor Edwardra. Az a tény, hogy a rajongók ilyen közel érezték magukat a filmhez csak még inkább megnövelte a színészek felelősségérzetét. Stewart már annyira érzi a karakterét és annyira elkötelezett aziránt, hogy a leghűbbek maradjanak a regényhez, hogy az utolsó két rész rendezője, Bill Condon egyszerűen csak Alkonyat-könyv nácinak hívja. A feminista kritikákat illetően – miszerint Bella egy olyan maradi hősnő, aki túl sokat áldoz fel egy férfiért – Stewart erősen ellenkezik. “Valójában itt egy lány, aki erősebb annál a pasinál, akivel együtt van, legalábbis érzelmileg. Harcolni a szerelemért – ehhez bátor embernek kell lenned. Azt gondolni, hogy egy lánynak csak a külcsíny és a farokbizsergetés az összes ereje, csupán mentség.” Megjegyzése különösen most helytálló, hisz nemrég a mozikban is megjelent és még az Alkonyatot is felülmúlta az Éhezők Viadala, főszerepben Katniss ”nem-ejtünk-túszokat” Everdeennel, akit Jennifer Lawrence alakít. Addig is már hegyezik a kardokat arra az év végi eseményre, amikor Condon nagy Twilight fináléja, a Breaking Dawn 2. része műsorra kerül. És ne öljetek meg érte, de én már láttam. Ne aggódjatok – nem árulok el semmi olyat, amit ne tudhatnának azok, akik már olvasták a könyvet. Maradjunk annyiban, hogy Simone de Beauvoir [híres feminista] értékelné.
Megkérdeztem Stewartot, mikor érezte azt, hogy a Twilight megváltoztatta az életét. “Ha rámguglizol, az első kép ami kijön az az, hogy ülök a teraszunkon a kutyámmal és az ex-barátommal és szívunk. Ez aznap volt, mikor a film kijött. Egy senki voltam. Egy kölyök. Akkoriban lettem 18. Másnap a pletykalapokban már kétszínű hülye bűnözőnek voltam beállítva, közben meg csak egy kicsit fura, művész-lányka voltam a Völgyből, aki éppen szívott egyet. Nagy dolog. De ez rögtön megváltoztatta a mindennapi életemet. Soha többet nem léptem ki sehova a melegítőmben.”
A Twilight egyre sikeresebb részeinek forgatása közben számos kisebb filmben is szerepet vállalt. A Los Angeles-i glam-punk lánybandáról szóló filmmel, a The Runaways-szel tudta volna tartani elért pozícióját. Azonban hiába tett meg mindent Stewart (mint Joan Jett) és Dakota Fanning (mint Cherrie Currie), hogy életet vigyenek a filmbe, végül túl lapos lett és hiányzott belőle az átütő erő. (Viszont Jett és Stewart olyan gyorsan összemelegedtek a forgatás közben, mint egy lángrakapott ház.)
Az egyre függetlenebb produkciók után viszont mindig ott volt az út végén a következő Twilight film, amit Stewart már régi ismerősként üdvözölt. Ahogy visszaemlékszik, a forgatások olyanok voltak, mint azok a középsulis évek, amelyeket sosem járt ki. Pattinsonnal való, vásznon kívül is folytatódó románca hihetetlen figyelmet vonzott, viszont ezt a témát őrzi a nyilvánosságtól.Na nem azért, mintha titkolnivalójuk lenne, csak éppen szeretnék megtartani a magánéletüket. Stewart egyik közeli barátja szerint “Ezt a témát nem akarja kiteregetni.”
Stewart határozottan a rendezők kedvence: imádja őket és ők is viszont. Condon egyfajta úttörőt lát benne. “Mindig erős késztetést érez arra, hogy új ösvényeket teremtsen. Megvan benne az a dolog, amit mindig Jack Nicholsonnal próbálnak elmagyarázni: kezdetben veszélyes de a végén meg fogsz lepődni” mondja. Rupert Sanders, a Snow White and the Huntsman rendezője túlélési metaforaként jellemzi közös munkájukat. ”Ő is azok közé az emberek közé tartozik, akik azért élnek, hogy a kreatív energiájukat levezessék. Olyan, mint egy rézhuzal. Ott van benne ez a hihetetlen elektromos energia és muszáj találnia egy olyan felületet, ahol kisülhet belőle ez az erő. Különben azt hiszem felrobbanna.”
A már megjelent új Snow White filmben Sanders kiemeli Stewart akcióhős énjét és jó látni, hogy kihasználja természetes fizikai erejét is. “Én akkor látom Kristent a legjobbnak, mikor harcolj-vagy-menekülj módban van” mondja Sanders. “A különcsége miatt figyelemfelkeltő,” mondja Pattinson. “De vicces, mert ha megismered, kiderül róla, hogy totálisan az ellentétje annak, amit az emberek gondolnak róla. Őrülten magabiztos. És őrületesen bátor.“ Sanders még mindig megborzong,ha eszébe jut az a forgatási jelent, amikor Stewartnak a Pinewood Studio majd 6 méter mély, mocskos, barna vizű medencéjébe kellett ugrania a fagyasztó decemberben. “Az alakítása mielőtt leugrik, isteni. Látni rajta, hogy hezitál, összerándul a gyomra és azt gondolja, nem akarok ugrani!” Miután végzett az ugrással, Sanders egy aprócska hősugárzó előtt, az átázott ruhákban kuporogva találta meg a színésznőt. A rendező attól tartott, hogy hipotermiás lehet, ha még egyszer megpróbálja, de a lányt nem lehetett megállítani.
Vakmerőségének egy másik oldala miatt lesz az On the Road-beli alakítása is felejthetetlen. Egy imádott, már-már szent könyvet filmre adaptálni sosem könnyű, és mikor Walter Salles rendező eldöntötte, hogy feldolgozza Kerouac 1957-es regényét, egy szokatlanul nehéz feladat elé állította magát, hiszen a szövegben – melyben egy csapat fiatal megpróbál elmenekül a komfortzónájukból - csak úgy hemzseg a spontaneitás és a törekvés arra, hogy a pillanatnak éljenek. A túl sok tervezgetés már előre halálra ítélte volna a filmet. Ezért Salles-nek olyan színészekre volt szüksége, akik tudnak improvizálni és mélyen megértik, hogy miről is szól Kerouac kalandos könyve: a megtapasztalás élményéről. Ezt két barátjának, a zeneszerző Gustavo Santaolalla-nak és a rendező Alejandro Gonzalez Inarritu-nak is elmondta, akik rögtön azt mondták neki, hogy ne is kezdje keresni Marylout – aki néha Cassady szerelme, néha útitársa, egy nő, aki eltökélten a saját útját járja. Mindkét férfi azt mondta Salles-nek, hogy Stewart lesz az ő Marylouja. Ezt követően Salles kiderítette, hogy Stewart (aki az első kocsija műszerfalán tartott egy példányt az On the Road-ból, olyan sokat jelentett neki) olyan szenvedélyes és éleslátó volt a karaktert illetően, hogy nem is kellett meghallgatni a szerepre. (A csúcs színészgárdába tartozik még Amy Adams, Steve Buscemi, Garrett Hedlund, Kristen Dunst és Viggo Mortensen.)
Stewart biztosra ment, a forgatás kezdete előtt órákat beszélgetett annak a LuAnne Hendersonnak a lányával, aki Neal Cassady első felesége és Marylou való élet-beli megfelelője volt. Salles Stewartot ”remek tettestársnak” nevezi, alakítása minőségi jazz akkordhoz hasonló; a szabadság ad neki életet, melyet egy kis ütem fűszerez meg. “Benne nagyon nagyon erősen érzem, hogy egy igazán hitelt érdemlő életet akar élni.”
Csupán néhány napja volt, hogy együtt ebédeltünk Párizsban. A város Bastille negyedében néztük meg az On the Road-ot Stewarttal. Piros kockás inget, farmert, tornacipőt és ugyanazt a fekete Balenciaga kabátot viselte, amit ebédkor is; egy igazi amerikai viselete párizsi kiruccanásakor. Akármennyire is imádja és büszke a filmre, érzem, ahogy fészkelődik a székében és nyöszörög, ha kezdenek bevadulni a dolgok a vásznon. A kedvenc részem a fantasztikusan gátlástalan szexjelenet Marylou, és a Garrett Hedlund által játszott karakter, Dean Moriarty között. Esküdni mernék, hogy Stewart mintha azt motyogta volna, “Az isten szerelmére!” A sajtósa közöttünk ült és előrelátóan hozott magával néhány francia muffint, amik úgy néztek ki, mint díszes fánklyukak. Gyorsan bekaptam párat, hogy leplezzem nyeldeklésemet. A vetítés után rohannom kellett egy találkozóra, így nem tudtam megvitatni a filmet Stewarttal. Ennek kicsit örültem is, mert olyan intim élmény volt látni a művet – és bár ez a film legfőbb ereje, de hát na. Így beültem a kocsiba és mindenki ment a maga útjára.
A távozások jellemzik számomra legjobban Stewartot. A hét elején, miután megebédeltünk a Le Duc-ben és már készültünk menni, mikor Stewart kilesett az ajtón és odament a bárnál álló tesztoszteronkolosszus pasihoz – aki valószínűleg a testőre volt - és váltottak pár szót. Kristen nem mondott semmit miután visszajött, de látszott rajta, hogy kissé dühödt és összeszorítja ajkait. Majd én is kinéztem az ajtón. “Anyám,” mondtam. A paparazzik ott voltak mindenütt; kiderült, hogy követték az abszolút feltűnésmentes fekete furgont, amivel a hotelből érkezett meg az étterembe. Pár perc múlva már össze is foglalta annak a rejtélyes hírnévnek a lényegét, melyben él. “Nem a rajongók ijesztőek,” mondja. “Mindegyikük teljesen más. De a nagy csoport ember már ijesztő – mert ott már nincsenek egyének. Mindegyikük egy nagy massza részévé válik, mint egy hullám, ami sokkal erősebb nálad. Hangos, mint egy zúgó tenger és mindent elborít. Szociopata vagy, ha nem jár át az a fajta emberi energia, ami minden irányból halmozottan veti rád magát. ”
Úgy döntöttünk hogy megvárjuk amíg a fotósok lelépnek és tovább beszélgetünk, de aggódtam nehogy több időt töltsünk együtt, mint amit a menetrendje engedélyezett nekünk. Őt viszont nem érdekelte. “Nincs semmi dolgom,” mondja. “Az illetékesek ezzel is csak védeni próbálnak.” (Ő nem az a típus aki azt próbálja bizonygatni mennyire keresett személyiség; ezt a munkát a paparazzik végzik, akár akarja, akár nem.) Órákkal később, mikor mindenki megtalálta saját kis menekülőútját, a paparazzik még mindig az 50.000 dolláros lesifotóikra várnak (ha felbosszantod Kristent 75.000 lesz belőle, és 100.000 ha Pattinsonnal együtt kapod le). Míg Stewart és testőre elhajt, nyomukban a fotósokkal, én hátramaradok. Magamban elképzeltem, bár most valahol máshol lehetne, mondjuk a Portlandtől Los Angelesig tartó úton, melyet azzal a kék furgonnal tett meg, ami Bella rendőrfőnök apukájának büszke tulajdona volt és amit a forgatás végeztével vásárolt meg. “De,” ahogy Kerouac is írta “az út az élet.”
Címkék:
1 megjegyzés:
Megint nem csalódtam :) Az interjú második része is éppolyan klassz, mint az első. Köszönet érte ismét!!
Megjegyzés küldése